Genetikusan nem örököltem kövérséget, sem a szüleim, sem a nagyszüleim nem voltak kövérek. Viszonylag nagy csecsemő voltam, de vékony csontokkal. Anyám fölírta egy füzetbe, mikor mit, mennyit ettem, s ez a füzet 27 éves koromban került a kezembe. Döbbenten láttam, hogy amíg csak tejet szoptam, nem ettem nagy mennyiségeket - hol többet, hol kevesebbet, de átlagosan nem sokat; aztán öthónapos koromban kikeltek az első fogaim. S ahogy rágni kezdtem, anyám este, a tízórási etetéskor elkezdett csokoládét adni nekem, hogy rágjak. Elborzadtam. Ezzel lett világos, miért tört rám mindig késő este az édesség utáni vágy akkor is, ha napközben jól viseltem a függőségeimet.
Ahány éves voltam, átlagosan annyi fölösleges kiló volt rajtam. A szüleim nem szerették ha nagyon vagánykodok, ezért óvtak minden intenzívebb mozgástól. Az iskolaudvaron ugyan szaladgáltam a többiekkel, de addigra már egyértelművé vált, hogy nagyon gyenge és lassú vagyok. Nagyanyám és anyám versenyeztek egymással, kinek az édességét eszem inkább. (Ugyanakkor anyámat csöppet sem zavarta, hogy bizonyos napokon délben ebédelek az iskolában, aztán elmegyek különórákra, este negyed nyolcnál előbb nem vacsorázom, és egész délután semmit nem eszek, s éveken át mondom, hogy fáj a gyomrom a savtól, és a többiek hoznak magukkal pénzt és szünetben kimennek a hotdogoshoz.) Nagyanyám süteményeket sütött, anyám csokikat, kekszeket vett. Teljesen természetes volt, hogy minden étkezés után jön egy fogásnyi édesség is. Így utólag arra gondolok, anyámnak szüksége volt rá, hogy elhízzak, és ne jelentsek számára konkurrenciát nőként.
Tíz éves korom körül indultam el igazán a lejtőn. Ötödik osztályos koromtól már nem voltam napközis, így tanítás után hazamentem, és nagyanyám etalonisztikusan remek főztjét ettem. Tizenkét éves korom körül pedig beindultak a hormonok, és elkezdtem combra, fenékre hízni. Anyám mindennap adott csokisnápolyikat, kekszet, vagy szárazon nyaltam italporokat; közben nagyanyám is minden étkezés után elém tette a süteményestálat. Berögzült, hogy sós étel után azonnal édeset kívánok, s ha nem juthatok hozzá, pokolian érzem magam.
Az evés azért volt számomra perspektíva, mert egyébként borzalmas rosszul éreztem magam. Apám agyonszekírozta anyámat is, meg engem is. Mindenbe belekötött, gúnyolódott, s elvárta, hogy mindenáron meg akarjunk felelni neki. Anyám félt tőle, és engem sem mert megvédeni. Rettegve indultam iskolába nap mint nap, mert ha ötösnél rosszabb jegyet mertem hozni - márpedig párhavonta előfordult, hogy becsúszott egy négyes -, apám prédikációs estet tartott, és addig fasírozott szóbelileg, míg el nem kellett mennem már aludni, vagy olyan vitává fajult, hogy elverhetett. Rendszeresen elvert olyasmik miatt, mint hogy "szemtelen voltam" - vagyis saját magam védelmében ki mertem nyitni a számat, és észérvekkel védekeztem. Apám ezen mindig bedühödött és időnként akkora verés kerekedett, hogy a nagyszüleim jöttek át a másik szobából szólni neki, hogy hagyja abba, mert nem győzik a sírásomat hallgatni. Az ilyen verések alkalmával anyám apám mögött csaholt, s párat ő is rámsózott, nehogy árulónak bizonyuljon.
Apám olyan stresszet okozott nekem nap mint nap, hogy egy időben (kb 3. vagy 4. osztályban) hónapokon át minden délutánra a torkomig jött fel a savam. Nem értem, hogy nem gyanakodott savra a gyerekorvosunk a rengeteg torokgyulladásom mellett. Amikor apám hazajött, görcsbe rándult a gyomrom, a beleim, és remegni kezdtem, annyira féltem tőle, hogy goromba szidást vagy verést fog provokálni. Közel 30 éves koromig reménykedtem, hogy egyszer megváltozik, és a normális énjében ragad - mert voltak normális napjai is, egymás után akár három is, aztán jöttek a kötekedős napok. Ha bármit megtett nekem, óriási szívességnek állította be, s amíg meg nem köszöntem, akár napokig nem szólt hozzám, és gyilkos tekintettel nézett rám. A verésről 8. osztály végén szokott le, amikor is külön kis szobát alakított ki nekem a verandából és az abból nyíló 3 m²-es helyiségből, hogy tudjak tanulni, mivel erős gimnáziumba készültem. Egyedül akkor hagyott békén, amikor ettem, tehát célszerű volt minél többször és minél hosszabb ideig ennem amikor apám otthon volt.
Mivel egyke voltam, megtanultam észrevétlenül unatkozni, nehogy azzal szembesítsem a szüleimet, hogy valami nem stimmel. Ha más nem adódott, a fal mintáit írtam körbe gondolatban, csak ne csapjak zajt, ne piszkítsak. Igazából azt gondolom, hogy semmi szükségük nem volt rám, besikerültem, csak a nőgyógyász - aki egy idősebb nő volt ha jól tudom - lebeszélhette anyámat, hogy második házasságban, a harmincegyedik évét taposva ne akarjon mégegy abortuszt. (Az osztálytársaimat 18-25 évesen szülték, majdnem mindenkinek volt testvére. Időnként - annak ellenére, hogy tiszteltek -, éreztették velem, hogy nem vagyok normális, mert késői egyke vagyok. Manapság 31-32 évesen szülni nem számít későinek, de gyerekkoromban még más volt a helyzet.)
Anyám nemnagyon törte magát, hogy megreggeliztessen, de az iskola miatti stressz megtette a magáét: délig egy falat se ment le a torkomon. Mondanom se kell, hogy délután duplán bepótoltam a mulasztást. Hétvégén reggeliztem csak rendesen a tévé előtt. Akkor meleg folyadékot is ittam hozzá. Általában virsli vagy halkonzerv volt a hétvégi reggeli tejesteával, ami a kedvencem volt éveken át.
Nyolcadik osztálytól kezdve apám súlyában voltam. Tudatalatt egy súlycsoportban akartam lenni vele, hogy legyen némi esélyegyenlőségem. Vékony csontozat mellett, a méteren felüli centimétereim száma plusz 5 kiló volt körülbelül ez a súly számszerűleg - ami tulajdonképpen nem is olyan vészes ha jól belegondolsz. Igazából csak azért sokalltam, mert nem voltak kirajzolt izmaim, s a csontjaim sem látszottak ki az ízületi pontoknál kellőképpen. Amit a gimnáziumban csináltunk tornaórákon, azt csináltam otthon is, de ez nem segített. Javult az erőnlétem, hajlékony maradtam, de formásabb és vékonyabb nem lettem. Lekínlódtam magamról 2-3 kilót maximum, majd híztam kétszerannyit. Leggyakrabban egy kilót fogytam, aztán kettőt híztam, egyet fogytam, s kezdődött minden elölről. Ahogy az iránytű mutatóját rántja a mágnesesség mindig észak felé, úgy rántotta a mérleg mutatóját egy tudatalatti erő mindig apám kilóinak száma felé. A gimnáziumi osztálytársaim szinte naponta éreztették velem, hogy értéktelenebb vagyok náluk, mert nehezebb vagyok. Ugyanakkor nem tudom hogy egyeztették ezt össze azzal, hogy tudták, iskolán kívül nagy sikereket arattam a másik nem körében, míg 40-50 kilós osztálytársnőim figyelemreméló része napjainkig sem tudott tartós kapcsolatokat vagy sikeres magánéletet kialakítani.
Így mentem neki a felnőttkornak. Érdekes módon, a férfiaknak tetszettem, mert egyéb tulajdonságok is voltak a tarsolyomban amik maximálisan vonzóvá tettek, s amikkel a 40-50 kilós osztálytársnők valahogy nem rendelkeztek. Gondjaim csak abból adódtak, ha olyan fiú tetszett meg, aki elég éretlen volt ahhoz, hogy a haverjai előtt ne merjen fölvállalni, ha egyszer azok a címlaplányokat állították mércének.
Apámmal való versengésem miatt soha nem éreztem magam maradéktalanul nőnek. Mindig férfi mezőnyben akartam kiemelkedő eredményt produkálni. (Anyám sem tudott példát adni, mert ő sem viselte méltósággal női mivoltát. Nagyon nehezen neveltem rá tizenéves koromban, hogy rúzst használjon, s némi gyöngysort akasszon a nyakába. Őszülő haját is csak akkortól engedte hogy befessem, amikor eljött nyugdíjba. Viszont soha nem tudtam rávenni, hogy megszabaduljon a bajuszától és megcsináltassa a fogait. Engem viszont rövid hajjal, gyakran fiúruhákban járattak, mert szégyellték, hogy lány vagyok. A combosodás-cicisedés kezdetekor kaphattam fülbevalót, amikor már "mindegy volt".) Egy jelentős haszna van ennek: sosem voltam affektálós, nyafogós, butaságokat kérdező vagy mondó lány; s megtanultam fűrészelni, reszelni, szögelni, mázolni, forrasztani - és rendesen kezet fogni.
A férjem egy nap azt mondta, hogy nemrégiben azt álmodta, hogy hat vagy kilenc hónap múlva "le leszek fogyva". És hogy ez az álmában nem esetleges volt, hanem nagyon is határozott, vitathatatlan tény. Mivel egész életemben kishitű voltam a fogyásomat illetőleg, mindig vártam valami jóslatszerűségre, valami bizonyosságra, valami garantált ígéretre. Ez az álom annak tűnt. Ekkor kezdtem igazán hinni benne, hogy sikerülni fog.
